Beszta Pista

                                        Mesét mondok...

Ott künn hűvös van korán, kikeletkor

szívemben tavasz, szerelem

Ott reszket már a korán kinyílt virág

Itt elhalt már a gyötrelem.

Még nem olyan régen, nyári napnak

lángjától sem hevült szívünk,

Most csodás meleg fűzi egybe

tavasz van, remélünk s hiszünk.

Künn hűs szellő tép le virágot

Jer! Hajtsd vállamra kis fejed!

Télről regél a kósza szellő,

mesét mondok én is neked!

Sivár életről, hosszú télről

enyészetről beszél regém,

De ne reszkess hát drága kincsem

Tavasszal csókkal végzem én.

Bohó gyermek volt álmodozva

vágyón kezd; az életet.

Szívében vágyak lángja égett

róla mesélek most neked.

Ha láttad volna, hogy ölelte

Karjával a világot át

megszántad vón szegéby rajongót

Ki semmiért mindent odád,

Mindent? Hisz szívének kincse

volt gazdagsága, mindene.

Dobogott, vágyott, égett a szív,

Százféle hanggal volt tele.

Óh, de a dal elhangzott árván

a vágy sóhaj lett nemsoká.

szeretet szárnyán merre szálljon?

Nincs rokon szív nincs hová.

S eljött a tél didergő lelke

úgy reszketett, mint kismadár,

melynek lehullott pelyhes fészke,

ha elhervadt az enyhe nyár.

Ajkán elhallt már rég az ének

reménye eltűnt, el tova,

s ha visszaszállt egy pillanatra

egy sejtés űzte el: ,,SOHA"

Tovább bolyongott fázva némán

nem ejtett ajka egy panaszt,

de bánat ült a sápadt arcon.

Ki látta meg? Ki látta azt?

Egy szép leány volt, olyan lágyan

epedve kérdé bánatát,

s egy tény sugár tört át az éjen:

,, Van még a földön jó barát?"

Van még! Az ifjú hitte, hogy van!

Szíve megnyílt ajkán a dal

felcsendült ismét,

/forró vágyba olvadt belé

a bús sóhaj/ s a sebzett szív

újjult reménye

általragyogta új dalát.

Vihar után a nap parázslott

ragyogva szórja sugarát.

Délibáb volt a lány szerelme

Kopár pusztát szánva szánt

csalóka fényét önti rája,

hogy így enyhítsen bánatán.

Elszállt, midőn a nap is tűnik

ha közeleg az éjszaka

Eltűnt a lány elűzte tőle

az élet egy kis vihara.

Szegény fiú nem sírt, Miért is?

A sosrs kegyetlen zsarnokunk,

haragja akkor sújt le mindig,

mikor boldogok vagyunk.

Mikor szerelemért sóvárgunk

egy csontváz karja nyúl felénk.

Te mért sírsz édes szerelmem,

talán fáj mesém?

Ne sírj! Ne sírj!

Nem mondom tovább,

ölelő karod fogjon át!

Ajkad zárja az én mesélő ajkam

mely a csókodért sóvárg.

Újjáteremt, égig emel föl

felejtet mindent ez a csók.

Ez a csók, az én bús mesém vége.

Lehet-e vég mely csattanóbb.

 

Oldal: Kreatív alkotók Vanyarcon V.
Veres Pál asztala - © 2008 - 2024 - verespal.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat