Szép Katalinoknak

                                                    (1800-as évek)

 

Álttam néha dombon fátlan pusztaságban

Lobogó köpennyel garabonciásan,

Voltam egyke szálfa, mint jegenye délceg

Tártam néha törzset tépni sóvár szélnek

Meg se láttalak, mert ki látni hagyja

Tépni magát nektek, rá se néztek arra

Nem kell aki tárja, csak rejti lelkét

Titkot titkot vonz, és nem egyenesség.

Fáradt vagyok most már folyton az erdőben,

Megfogyatkoztam már bújkáló erőben.

Megállok egy puszta térség közelében,

Hogy az égitestek távolságát mérjem,

Ám Katalin napján mikor a folyóvíz

Megalszik csöndben, s aszú-módra bódít,

Reátok Köszöntöm Köd-kelyhét az ősznek,

Hogy emléketeknél jó szívvel időzzek.

Szabó, Ghymes, Meskó, s hány Katica van még?

Kit könny hullatással fel is oldozhatnék

Hisz mind megkövültek szám hipnózisában

Lelkem erdejének dal-varázslatában.

Zöld erdőben lakom Keressél galambom.

Nyári folyóvíznek csak zúgását hallom.

Nyári folyó víze ősszel megaluszik,

De az én szerelmem soha nem nyugszik,

S az erdőben sereglett szép Katalinoknak

Tündér sokasága kérték, hogy daloljak

Nem az hozta őket ám, hogy én daloltam,

Hanem az erdő visszhangzott dalomban.

Meleg vízű tóból jöttek köd fehéren

Buja vadonában asszonyok, bolondok.

Titeket hozzám csak, erdők titka vonzott.

 

Oldal: Vers, Katalinoknak
Veres Pál asztala - © 2008 - 2024 - verespal.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat